Skip to main content
  • English
  • Magyar

User account menu

  • Log in
Home
MIKLOSFOLDES

Main navigation

  • Blog
  • Music
  • Interview
  • Travel
  • Home

Breadcrumb

  1. Home
  2. Gimme Shelter — Rolling Stones

Gimme Shelter — Rolling Stones

By admin on November 06, 2026
Image
Merry Clayton and Mick Jagger

A Rolling Stones Gimme Shelter című felvétele a vietnámi háborút ellenző megmozdulásokról készült filmek gyakran használt háttérdala. Annyira ikonikus, hogy a filmes nyelvben hívózenéje lett az 1969-es évnek (pl. Scorcese-filmekben: Casino, Goodfellas vagy Air America). Azonnal átérezheztővé, átélhetővé teszi a korszak diáklázadásait, így pl. a franciaországiakat is. Ezzel közvetlenül és különösen kapcsolja össze az idei párizsi eseményeket 1969-cel, (bár nem célom a két zavargást teljesen azonos előjelűnek beállítani). 

Túl bármilyen aktualitásán és használatán a médiában, a Gimme Shelter egyszerre teremt egyedi miliőt és közösen átélhető érzületet.

Itt nem annyira a dal politikai vagy mozgalmi aktualitását próbálom kibontani, (még ha most ugyanúgy hónapokra vagy néhány évre vagyunk is a civilizáció és a józan közélet teljes széteséségtől, mint akkor). A dalnak inkább erejéről és érzelmi hatásáról írok. Valamiért úgy éreztem, sokszor kell végig hallgatom, hogy megértsem, megszólalása hogyan találkozik lelki rétegeivel.

Alapvetően egy sok helyről ismert csavarral indít: az egyetlen akkord hangszeres variálását használó verzét követi a mollban lefelé lépegető, négy akkordos refrén, amely azonban majdnem észrevétlenül a dal legelejére kerül mint gitárbevezető. Ilyenből sokat láttunk már: Time of my Life (Dirty Dancing), Livin’ on a Prayer (Bon Jovi), Can’t Get Enough (Bad Company ) stb..

A szám titka — mint több más, időtlen Rolling Stones-szerzemény esetében — mégsem a teljesen új harmóniamenet vagy szerkezet. Sokkal inkább az a megszólalás és építkezés, amely az erősítőből kissé torzan, piszkosan áradó gitárhang bevezetőjéből folyamatosan szintet lép, a végére pedig totálisan kiteljesedik.

Fontos eleme az is, hogy a szokványosnál jóval hosszabbra nyúlik a bevezető: 4x4 ütemen keresztül bontja ki Keith Richards félakusztikus gitárja a refrén alaptémáját, egyszerű gitárszólót játszva a különös, mixolid hangzású akkordfelbontásokra. 

Ez a lassú felvezető pontosan azt a hatás éri el, amelyet a későbbi MTV-videóklippek nyilván tudatosan meglovagoltak; a stúdióban egy dalba spontán belekezdő gitárosra sorra rácsatlakozik a többi zenész, végül fantasztikus kavalkádban bomolva ki. Az eredeti dal során viszont úgy érezhetjük, törzsi vagy közösségi gyűlés kellős közepén vagyunk, ahol valaki saját zenei ötletét kezdte el játszani, és amelybe aztán hangszert ragadva mindenki becsatlakozott.

Erőteljes még az amúgy bluesos dal egyértelmű negyedes alapritmusa, amely vonat-szerű, menetelős alaplüktetést vezet végig a szám lendületes részein. Mindezt a gitár egyszerre rockos és bossanova jellegű ritmizálása nyitja meg a szám elején, ami a számot mozgalmasabbá és ritmusosabbá teszi, mielőtt elkezdődik a rock bonyolítás nélküli, menetelő sulykolása.

A teljes zenekari megszólalás úgy negyven másodperc után történik meg, amint a többi zenész megérkezik a dalba. A leírások csak két gitárt említenek a felvételen, de több sávon két-három biztosan kísér a háttérben. (Brian Jones itt már nem volt jelen a felvételeken, és Richards játszotta föl azokat.) A szám emelkedettségéhez sokban hozzájárul még a legelejétől hallható férfi falzettvokál (Jimmy Miller, Keith Richards, Jagger?), majd a gitárszólótól (2 perc 19-től) kiemelkedő zongora (Nicky Hopkins, a kor fantasztikus session-zenésze). Erősen hangulatteremtő a kereplő-hangú güro ütőhangszer is, amely nagyon lendületes, egzotikus hangzást visz be a dob mellett, de ugyanúgy a maracas (magos zörgő) is, amely a női hangú refrén után emeli magasabb hőfokra a számot kb. 2 percnél. (Mindkét ritmushangszert a producer, Jimmy Miller szólaltatta meg.)

Jimmy Miller ötlete volt a női hang (Merry Clayton) szerepeltetése is. Megjegyezhetjük: a rocktörténet talán legnagyobb dobása! 

Az amúgy kiváló hangú, húszéves énekesnőt éjjel kettőkor keltették föl álmából telefonon, hogy egy Rolling valami nevű angliai zenekarhoz menjen énekelni. Az énekesnőt négyhónapos terhesen, pizsamámaban, hajcsavarókkal vitték kocsival a stúdióba. A soul- és gospel-énekesnő ott némileg megrökönyödött a „Rape! Murder!” hívószavakon. A közös éneklés csodálatosan sikerült, viszont a megerőltetéstől talán nem függetlenül, a felvétel utáni napon Clayton elvesztette magzatát. (Szerepléséről rövid interjút Claytonnal és Jaggerrel lent bemásolok, ahogyan néhányat Clayton dalaiból is — ezek egyike a Dirty Dancing film betétdala a 80-as évekből.) 

A Gimme Shelterben teljesítménye óriási! Szólója vége felé többször hallani, ahogy hangja megtörik, annyira belead mindent. 

Rendkívül erősek még a rögtönzöttnek ható gitárátvezetések, melyek amatőrnek hangzanak, mégis teljesen átgondoltak, jól fekszenek. Fontosak az effekt-szerű, torzított harmonika-bejátszások (Jagger), amelyek szintén az amerikai iparvárosok 50-es évekbeli blues-csehóiba visznek el lélekben, és teszik autentikussá a felvételt. (Az autentikus amerikai megszólalás általában jellemző a Rolling Stonesra, ahogy a Who-ra, Eric Claptonra vagy Joe Cockerra is, akik mind britek).

Végezetül újra kiemelem, mennyire lényeges, hogy a gyengén, érzékenyen kezdődő dal, milyen léptékben épül föl és teljesedik ki két-három perc alatt egy generáció himnuszává! A felvételt végighallgatva, úgy érezhetjük, hogy míg először csak egy csapatnyi zenész működik közre, a szám utolsó harmadára már egy város vonul föl közösen, hogy Claytonnal és Jaggerrel kiabálja: „War, Children, is just a shot away!” és „Love, Sister, is just a kiss away!” 

Ez a filmszerű, közösségi megélés főleg a 60-as, 70-es évek társadalmi szolidaritási élményeinek sajátja. 

A körülöttünk látott, ismert közeg ilyen mértékű elfogadását, a mindenkire kiterjedő szeretetet hasonlóan majd az 1979-ben készült Hair musical viszi filmre képileg, a Rolling Stones eredeti hangvételénél sokkal mesterkéltebben (Let the Sunshine in, link szintén lejjebb).

Kár, hogy a nyugaton akkor induló pozitív társadalmi és politikai áramlatok nem hoztak el sem nagyobb megbékélést, sem a nehezebb sorsúak, szegényebb hátterűek igazi fölzárkózását vagy odafordulását a nyugati magaskultúrához!

Kép forrása: openculture.com

Az eredeti stúdiófelvétel lemezről:

Rövid interjú Merry Claytonnal és Jaggerrel:

A Gimme Shelter Merry Clayton előadásában:

Merry Clayton: Yes (Dirty Dancing betétdal)

Merry Clayton korábbi dalai:

Típus
Zene

About

Welcome to the website. Miklos Foldes, translator, international teacher of English, Academic English, and of Hebrew shares some of his thoughts, experiences from Hungary, Israel, Kenya, Palestine, the UK, and the USA. Photos, stories, memories, and personal insights attempt to review the past few decades. Starting with communist-era Hungary, the ups and downs of the post-communist 90's, and the high hopes of the Arafat-Barak era in the Middle East gave many Hungarians a strange mix of impressions and milieu. Slightly later, the all-important pre-Brexit Britain created a financially secure lost generation of Eastern Europeans across England, Scotland, and Ireland.

 

 

 

Connect

  • Facebook
  • Substack

© 2025 Földes Miklós. All rights reserved.

Clear keys input element