Ébredezik a londoni utca. Highbury and Islington metrókijárata körül még csak néhány korán kelő ácsorog. Egy-egy fiatal lépdel sietve az elektronikus beengedőkapuk felé. Nem hiába sietnek, mert vasárnap reggel akár tíz percet is kell várni egy-egy metróra, buszra. Sokuk kávézóban, étteremben dolgozik az egyetem mellett. A 2010 körül mindenhol egységesen látott lengyeleket, szlovákokat a kávézókban és az állomások büféiben nagyrészt fölváltották a másodgenerációs román és albán helyiek vagy a válság után Londonban maradt spanyolok, portugálok.
A buszmegállókban is csak páran lézengenek. A helyi megálló széltől és esőtől védő plexifalánál nem tudjuk használni a padot. Egy harmincas drogos vagy zavart viselkedésű nő vakarja körmével ekcémás alkarját, közben pedig ujjával igyekszik kibogozni elszürkült haját, idegesen rángatva a tincseket. Mindenki más róla látszólag tudomást sem véve néz a távolba, várva a buszt. A tetovált alkarú, ovális arcú angol melós bakancsban és térdnadrágban tárja föl nekünk sárkánykígyó tetoválását jobb vádliján. Szerszámosládája mellette a földön. A velünk ácsorgó köpcös, afrikai biztonsági őr vállán sporttáskával néz az észak-londoni műszak elébe, ahol több vasárnapot dolgozik. Hétvégén rendszeresen utcagyerekek járnak be lopni az általa felügyelt közértbe. Én a várakozás alatt kekszet vagy szendvicset halászok ki táskám aljáról, hogy legalább evvel hasznosan teljen az idő.
Ahogy bámulunk az érkező busz irányába, girhes-szakállas, boxeralsós drogos csoszog ki az egyik épülettől vezető sikátorból a legközelebbi kuka felé. Lábán papucs, lábszára furcsán ráncos vagy összevagdalt. Belenyúl a fekete fémkukába, gondoljuk, sörösdoboz után kutat, ám a kukát lefedő fémfedő aljánál matat. Éles pattanást hallunk, majd a szakállas remete valamit a markában tartva visszasiet a senki által nem áhított épületegyüttes belsejébe, ahol valószínűleg más drogosokkal lakik, és cserélik morfiumszármazékokra maradék napjaikat.
Megjön a busz, és két megálló után el is érem első tervezett uticélomat, a Screen on the Green díszes, de mégis fiatalos, modernül ható épületét.
Pontosan az Islingtonban otthonra talált és még részben működő moziépületek szűkös gyűjteménye a témája mostani posztomnak. Célom, hogy a 2026 nyarán épp a dokumentálás miatt fölkeresett és lefotózott filmszínház-épületeket részben saját, szubjektív rendszerezésem alapján, de főleg az őket összekötő városrészek szerint bemutassam. Ehhez igyekszem valamennyi történelmi adatot is szolgáltatni, részben pedig visszaadni valamit abból a hangulatból, amely ezeket a kerületeket belengi, átitatja. Ahogy írtam, ez a benyomás, légkör apránként folyamatosan, évtizedenként pedig óriásit változik.
Az egykor disztingvált polgárias negyedek (Harrow, Clapham, Peckham) akár ötven évre is lecsúsznak, utcáikról eltűnnek a fényképész- és hangszerüzletek, és kétkezi munkások költöznek be. London sok negyedébe a 90-es èvektől jellemzően bevándorlók, akik szinte teljesen átvették a nagyváros alapmunkáit, így az éttermi mosogatást, a tömegközlekedési jegykezelést, a takarítómunkát és a privát taxizást. Gyermekeik már jobban fizetett munkákat látnak el, de továbbra is az eredeti brit elitből kiszorulva: csak kevesen ügyvédek, sebészek, befektetők. Az őáltaluk lakott városrészek (ilyen még Hackney, Penge, Ealing) teljesen átalakulnak, és a tehetősebb angolok — vagy aki teheti — kiköltöznek olyan elővárosokba vagy zöldövezetbe, mint Bromley, Purley keleten vagy Maidenhead és Egham nyugaton.
Eltelik pár évtized, és a diplomás párok, egyetemisták, képzett külföldiek és a kulturálisan nyitott fehér helyiek újra fölfedezik a régi kerületek szépségét, régi épületeit, a jó hangulatú egzotikus gyorséttermeket. A környék így lassan, de egyértelműen fölemelkedik, drágul. Ilyen a már említett Peckham és Penge, de ilyen Hackney északon és a belvároshoz közel, sokáig veszélyeiről ismert Brixton.
A negyedek betagolódásától függetlenül London patinás, gazdagon tervezett és épült filmszínházainak jelentős része bezárt, másként üzemel. Az egykor helyi családokat vonzó, kiszolgáló filmpaloták mára sokhelyütt igényes kocsmák, másutt bankok, megint másutt pedig vallási közösségek bérleményei, gyülekezeti házai. Sok épület védett, műemlék. Nem bontható le, nem alakítható át. Sokuk az 1930-as években emelkedett, a korszak nagyvilági milliőjét idéző, modernizáló Art Deco stílusban, amely Amerikától kezdve Párizson és Bécsen át egészen Isztambulig és Tel Avivig hódított a középületek tervezői körében.
Észak-London Islington (ejtsd: ˈɪzlɪŋtən, tehát eltér az “island” ejtésétől) városrésze ma nagyjából minden szórakozni vágyó számára megfizethető, éttermeivel, koktélbárokkal, közösségi tereivel. Mármint megfizethető annak, aki hetente legalább négy napot dolgozik, és emellett van ideje szabad estéjén vagy hétvégén a vásárlás és más feladatok mellett odautazni. Az ott lakás ugyanis már közel sem olcsó. A 60-as évekbeli dzsentrifikálódás óta (értsd: drágulás és az alacsonyan képzettek elmozgása) Islington már nem az a kissé szégyellni való városrész, aminek a XIX. sz. közepétől tartották.
Nagyjából az 1960-as években számolták föl azokat a lelakott, lerobbant sorházakat (terraced houses), amelyek a látszat ellenére igen kellemetlenül huzatosak, korhadtak, penészesek és rosszul szigeteltek tudnak lenni. Szintén nem volt polgárcsalogató az a jó pár tanácsi tulajdonú épületcsoport (council homes, council housing), amely a háború utáni rombolás után épült a családok, idősek és kis jövedelműek számára. A rossz állapotú és brit viszonylatban túlságosan egymásra épült házakat részben fölszámolták a 60-as évektől. Ez egybeesett az Edward-kori, 1900-1914 közötti, történelmibb épületek újra fölfedezésével, ami vonzotta a belvárosból a középosztályt és a fehérgallérosokat.
Ezzel meg is született a ma divatos Islington városrész, ahová az esti programokra éhesek és fiatal értelmiségiek örömmel buszoznak át, hogy akár a nyaralási időszakok utószezonjaiban, akár csütörtök-péntek estéken klasszul fölújított bárokban, rendezvényeken koccintsanak, koktélozzanak, és általában élvezzék a kevésbé szeles vagy esős estéket.

Islington Green area, London
(saját fényképek)
De most vissza a mozikhoz…
Az 1913-51 között Empress Picture Theatre-ként, majd 1951-1970 között The Rexként működő mai Screen on the Green (83 Upper Street, London, N1 0NP) a világsikerű filmek mellett folyamatosan tűz műsorra rétegfilmeket is. Az Everyman mozilánc részeként jellemző rá, hogy a nézőtéren kényelmes fotelekben elhelyezkedve a személyzet ételeket és koktélokat is felszolgál a látogatóknak.

Screen on the Green, Islington, London
(saját fényképek)
A jelenlegi Gracepoint gyülekezeti ház és rendezvényterem építésze, George Cole több más art deco filmszínházat is tervezett. Az eredetileg Carlton Cinema-ként 1930-ban megnyitott épületet Tutankhamon fáraó sírkamrájának 1922-es fölfedezése ihlette. Az eseményt követően általánosságban jelentek meg ókori egyiptomi motívumok a modern építészeti stílusokban. A 161-169 Essex Rd, London N1 2SN alatti régi moziépület rövid sétányira áll a Screen on the Greentől, az Islington Green másik oldalán.

Carlton Cinema / Gracepoint Rendezvényközpont

(saját fényképek)
További képek a képgalériában:
A filmszínház belső terét az Empire stílussal keveredő egyiptomi motívumok díszítik. Az 1972-ben Mecca Bingo Club néven játékteremmé alakított mozit — sok másik filmpalotához hasonlóan — 2007-ben egy keresztény közösség vette meg és üzemelteti azóta. Az eredetileg Savoy Cinemaként 1940-ben megnyitott, majd 1962-tól ABC Cinemaként működő filmszínházat a Coronet mozicsoportnak adták át üzemeltetésre 1979-ben. Fenntartása nyilván problémássá vált a videólejátszók és videótékák megjelenésétől, így 1983-tól egy évtizedig billiárdteremként és játékteremként működött, 1996-tól pedig az egyik igényesebb kocsmalánc (szokatlan kifejezés), vette át és üzemelteti azóta. Közelébe érve szinte a valóság eréjével jelenik meg előttünk, ahogy ide régen fiatal párok, tizenévesek vgy járhattak családok gyerekekkel, hogy megnézhessék az eredeti Cápa filmet vagy Michael Douglas valamelyik akciófilmjét.
The Coronet, korábbi mozi, ma angol kocsma
Az Odeon Luxe (Islington Square, N1 1TU, London) eredetileg Gaumont Theatre-ként nyílt meg 1938-ban. Építésze az amerikai Charles Howard Crane volt. A 3000 nézőt befogadó épület az időszak egyik jelentős beruházása volt, nézőterét akkoriban csak a két másik belvárosi vetélytárs, a Palladium és a Holborn Empire pompájához hasonlították. A nagy méretű épület eredeti kivitelezése nem csak zenekari árkot, öltözőket és próbahelyiségeket foglalt magába, hanem BBC stúdiót is élő közvetítésekhez.
Az islingtoni Odeon Luxe belső tere
Egy 1944-es bombatámadásban nézőtere teljesen elpusztult, előtere és más szerkezeti elemei azonban épségben maradtak, így 1958-ban lehetséges volt újjáépítése. A historizáló és modern stílusokat ötvöző Odeon moziépület három vetítőteremmel működött 1962-ig, amelyet az évtizedek során további öttel bővítettek. A ma látogatható Odeon Luxe hét teremben mutat be filmeket.
Az Odeon Luxe közelről
További képek a képgalériában
(A Cinema Treasures oldal számos más mozit mutat be fotókkal Britannia- és világszerte.)
Az Odeon Luxe impozáns épületével ér véget az a körséta, amely egymástól többnyire néhány buszmegállónyi távolságra fekvő, jó állapotú mozikat keresett föl Islingtonban. Az utcai élet megélénkül, ahogy a délelőtt folyamán sorra nyitnak a szendvicsbárok, a kávézók és a közösségi terek. Látunk hatvan év körüli angol nagymamát, aki tízéves unokáját viszi hétvégi foglalkozásra. Látunk hétvégi amatőr kerékpárversenyt, színes-feszes mezben és sisakkal-napszemüvegben száguldó versenyzőkkel. Látunk semmittevő ötvenes portugál munkanélkülit siltes vászonsapkában, ahogy cigijét éppen eltaposva várja, hogy megnyíljon kedvenc bárja, ahol majd kora délutánig trécselhet barátaival. Látunk könyvespolcokkal körülvett éttermi teret, ahol később délután olvasó-beszélgetőkör kezdődik. Látunk önkormányzati lakásából vásárolni induló háborodott nőt, aki magában beszélve szídja múltjának szereplőit, volt főnökét. Füles szatyrot lóbálva halad egyenletesen. Valahol bíztató, hogy a jóléti társadalom még tud gondoskodni a valóban rászorulókról.
A metrómegállókban és a London belvárosa irányában sorra áthaladó buszokon egyre több utas tolong, érinti kártyáját, igazolványát. Mint minden nagyvárosban, a városiak tízezrei itt is ezernyi úti céllal igyekeznek a belsőbb kerületekbe, vagy éppen onnan kifelé. Rokonlátogatóba, idős családtagoknak segíteni, zeneórára, drámapróbára, megoldani egy lakáskrízist, kórházi látogatóba, délutáni előadásra, vagy esti munkakört kezdeni biztonsági őrként, telefonközpontban vagy eladóként. A hétvégi bevásárlást intézők vagy a másokhoz pályaudvarra igyekvők sokfélesége végtelen és örökké változó. Más, mint volt egy hete vagy lesz rá egy hónapra. London lakossága tíz év alatt szinte teljesen átalakul, öregszik, lakást vesz vagy elszegényedik.