A képsor nagyon ütős, még ha a leírás hatásvadásznak is tűnik. A filmalkotók jó érzékkel találtak rá az erősen rendszerkritikus Doors zenei és képi világát kifejező szimbólumokra. A modern (értsd: XX. századi) Amerikát sokban bíráló együttes lázadt és szembe került a 40-50-es évek prűd kispolgári és középosztálybeli ideáljaival, kishitűségével, anyagiasságával. Az akkori — vallásukban külsőleg protestáns — konzervatív rétegek (főleg férfiak) által dominált USA, meghatározott életpályákat, rugalmatlan, monolitikus világnézetet terhelt rá (1) a fiatalokra, (2) a társadalmi sablonokba be nem illeszthető számkivetettekre, eltaposottakra. A 60-as évekig ide tartoztak: a karrierjüket nem tudatosan építők, a nincstelenek, a mentális állapotuk vagy drogfogyasztásuk miatt instabilak, a kevésbé iskolázott feketék és az államok belső, gazdasági migránsai. Egyszóval mindazok, akik nem kerülhettek föl az akkori rendszer/establishment és média büszkeségfalára.
Az animáció más pontokon is erős, kifejező. Többhelyütt szürreális, álomszerű és pszichedelikus. Színes medúzák lebegnek az egykori vadnyugatot és határvidéket idéző éjszakában. Az országúti motelt és billboardokat elhagyva a főszereplő nő a Ku Klux Klan égő keresztje előtt találja magát. Ennek tüzes ösvénye jelöli ki ikonikus végállomását. A képsor jól illeszkedik a ‘71-es, eredeti Doors-számhoz. Jól mozog annak határán is, hogy az ötperces zenei felvétellel egyenrangú marad, azt nem nyomja el.
A Riders on the Storm a Doors utolsó, L.A. Woman c. albumának legutolsó, emlékezetes dala. Több részlete és mozzanata érdemel kommentárt. Amellett, hogy nyilván tudatosan került a bakelit legvégére egyfajta messzeségbe úszó hatást keltve, produkciós szempontból beleillik több Doors-lemez meditatív, nagyon erősen provokatív szellemiséget közvetítő, “elköszönő” dalai közé (The End, When the Music is Over, The Soft Parade, The Unknown Soldier, Five to One).
(az eredeti kiadás britanniai belső borítója a megfeszített lánnyal)
A Riders on the Storm történeti jelentősége még, hogy a dal föléneklése után Jim Morrison a keverést meg sem várva Franciországba utazott, ahol pár hónap múlva meghalt.
Innen nézve ez Morrison és az eredeti Doors búcsúdala. Mindennek persze voltak előzményei. Morrison már a felvételt megelőző évben felvetette, hogy kilép, amiről a zenei irányt meghatározó Ray Manzarek billentyűs egy időre le tudta beszélni. Morrison még hat hónapig maradt, eltűnését a zeneiparból azonban előre tervezhette, amit a zenekarral az utolsó pillanatig nem osztott meg.
Az együttes (és konkrétan Morrison) több nehézséggel és fenyegetéssel nézett szembe: korábbi turnéjukat az énekes részeg, botrányos színpadi viselkedése miatt abba kellett hagyniuk, Morrison ellen bírósági ítéletet hoztak, dalaikat ezért nem játszhatta a rádió, amely akkor nagyjából a mai kor internetét, azaz nyilvánosságát jelentette.
Maga az album, talán épp az énekes halála miatt, egyik sikerlemezük lett (ötmillió körüli összeladással), ezt azonban egyáltalán nem jelezte előre a felvétel indulása vagy annak körülményei. Többé-kevésbé muszájból állt neki a zenekar, hogy ezzel kitöltse az Elektra lemezcéggel kötött háromlemezes szerződését, és így megszabaduljon annak kötelékéből. Korábbi lemezeik (különösen a The Soft Parade) dallamos, közérthető és esztétikusabb irányától mind Morrison, mind a zenekar távolodni akart. Keresték a visszatérést a korai időszak stílusjegyeihez, amikor is nyersebb hangzásból és a bluesból táplálkoztak. Az őket zenei rendezőként, a korábbi albumok felvételei alatt sokban támogató producerrel, Paul A. Rothsteinnel már a munkálatok legelején összevesztek. A Doors saját stúdiót rögtönzött egy Los Angeles-i épületben, és így zenei irányítás nélkül, csak a hangmérnök segítségével folytatták a dalok létzehozását. Több, tökéletlen, zeneileg kivésbé kidolgozott számott egészítettek ki a B-oldalra szánt korábbi felvételekkel, régebbi ötletek felhasználásával. Ilyen a John Lee Hooker-szerzemény Crawling King Snake, a ‘‘68-as Morrison-költemény megzenésítése (WASP - Texas Radio and the Big Beat), és az Antonioni-féle Zabriskie Point film záródalának szánt L’America 1970-ből. (Mint tudjuk, a Doors száma helyett a Pink Floydét választották, így saját daluk az L.A. Woman-re került.) Ezzel el is jutottunk ahhoz a két szerzeményhez, amelyek önmagukban is elviszik hátukon a teljes albumot és nélkülözhetetlenek bármilyen Doors-kompilációról.
Az első lemezoldalt lezáró L.A. Woman lendületes, rockos megszólalása, tematikus építkezése, erős szövegvilága (ld. az írás eleje) behoz szinte mindent, amit a Doors és Jim Morrison megjelenítettek az amerikai álom felé mutatott kritikájukban és kötődésükben az ellen-kultúrához.
Az Amerikán magányosan átutazó férfi alakja; a neki kiszolgáltatott topless-táncosnő a Los Angeles-i éjszakában; utalás a gyilkosságra a motelszobában. Mindez szembe megy a kertvárosi mintacsaládok fogfehérítős mosolyával és az időskori megtakarítások reményével.
A lemez ívét lezáró Riders on the Storm is egy éjszakai stoppos figurájáról szól. Az őt felvevő autós a halált engedi be miközben az Államokat átszelő autóutakon suhannak. A dal kevésbé sötét kilátásokat festő részei egy pár közötti hűségről szólnak, felvillantott képekben. A szám hátteréről készített intrjúban Ray Manzarek beszél Morrison és Pamela Courson akkori kibéküléséről és közösen tervezett jövőjükről, amelybe jól beleillik elvonulásuk Párizsba.
Kérdés, hogy Morrison miként és milyen perspektívába helyezi el magát a dalokban. Az L.A. Woman “úszó” részében a gyilkossal összefüggésbe hozható figuráról Mr. Mojo Rising-ként beszélt, aki Morrison maga (teljes nevének betűi összekeverve). Vajon az utolsó dalban ő lenne a gyilkos? Ha igen, akkor ez valamilyen önkritika, amellyel szembenéz saját destruktív tendenciáival, vagy egyfajta tetszelgés, egotrip, amely szintén nem volt idegen Morrison erősen nárcisztikus, önző természetétől?
Morrison erőssége talán nem a költészete, hanem meggyőző személyisége és előadói egyénisége.
Így a szerzemény (ROTS) erőssége sem a szöveg, hanem a meditatív hangulat és a visszatekintő előadásmód, amelyet részben a rockzenekar lágyabb, jazzes megszólalása; részben Morrison egyszerűen énekelt, már-már gyerekdal jellegű sorai; részben pedig a felvételhez használt effektek hoznak létre.
A felvétel eső, majd távoli mennydörgés zajával kezdődik. Ezután indul a szivacsos basszustéma, a lágy dob és a zengetett elektromos-zongora. Az akkor még ritkaság-számba menő hangeffektekhez az Elektra-kiadó hangmérnöke eredeti, amerikai síkságokon fölvett eső- és mennydörgés-zajt tett a sávokhoz. Mindettől már az elején úgy érezzük: távolodunk a bajoktól és a züllött város háborgásától. A dalszöveg, a szám szerkezete, a kísérő cintányér és a loop-szerű, magába visszatérő basszus a folyamatos utazás érzetét keltik. A zongora futamai gyakran az esőt, a gitár- és a későbbi jazz-zongoraszólók pedig a visszatekintést, az elgondolkodást juttatják eszünkbe.
A dal erejét adja még a végig visszafogott dinamika, amiből csak időnként emelkedik ki a blueskör-szerű, 12-ütemes ciklus 11-12. üteme (V. és IV. fokkal). Ugyanezeket a hangsúlyokat emeli ki egy-egy jól eltalált, szolíd dob-fill, amely sokszor elindítja a sorokat, szintén az utazás, a folytatás érzetét adva.
Fontosnak tartom még a dalnak azt a nagyon jól eltalált rezonanciáját és zenei érzetét, hogy a végig ciklikus, boogie-s basszus (a felvételen Jerry Scheff, Elvis Presley akkori basszusgitárosa játsza) nagyon hasonló alaptémát visz bele, mint a lemez több más felvételébe.
A szám ritmusa és alaplüktetése majdnem teljesen tükrözhető az album A-oldalát lezáró L.A. Woman-re (és a lemezt indító Changelingre is). Mindez persze halkabban és visszafogottabban a zárószámban; erős ütemben a korábbiakban. Ettől különösen úgy érezhetjük, hogy búcsúzunk a lemez egészének nyers, néha kissé felkavaró, bluesos hangvételétől. Valóban különös egybeesés, hogy a szám az eredeti Doors és Jim Morrison utolsó felvétele és elköszönése is lett.
A teljes hangfelvétel, a bevezető esőzajjal:
A felvételek eredeti basszusgitárosa, Jerry Scheff is megérdemli hogy arcát, szakmaiságát a felvételek mellé tegyük:
Nem hagyható ki a csodálatos Rick Beato interjúja sem a Doors még élő tagjaival az eredeti stúdióban:
